Projektleírás
Ez a könyv Lipcsében készült a Galerie für Zeitgenössische Kunst intézményében eltöltött, egy közel félévet felölelő Erasmus+ szakmai gyakorlat alatt 2019 második felében. E rövid időszak keretében nem rendelkeztem műtermi lehetőséggel, ahol egy az egyben folytatni tudtam volna a diplomaévben elkezdett festészeti projektet, így egy olyan problémával szembesültem, amely elsősorban infrastrukturális jelentőséggel bír. A nagy lépték fenntarthatósága megkérdőjeleződött és a munkák materiális kivitelezését felváltotta az egyre bővülő tervek és a megvalósításra váró munkák halmaza. Mivel nem akartam eltávolodni a megkezdett projekttől, így egy olyan megoldást találtam, amely az elmúlt időszak folytatásaként, továbbá bizonyos szempontból annak kiterjesztéseként is elgondolható.
A 2018-ban megkezdett festészeti koncepciómban a manuális és a technikai reprodukció dialektikusságát, a sokszorosítás festészeti vonatkozásait és a transzformáció analóg és digitális fogalmakon keresztüli vizsgálatát helyeztem középpontba. Mindezt egy olyan keretrendszerben kezeltem, amelyben a festmény mint médium elsődleges szerephez jutott, továbbá annak installatív szempontjai az adott térhez és reaktív képessége a megemlített fogalmakhoz és jelenségekhez viszonyítva. Itt ebben az esetben ez másképp érvényesül. A súlypont a manuálistól a technikai reprodukció irányába tolódott el, az installatív megoldásokat pedig részben felváltotta a kézben forgatható tárgy létrehozása.
Korábbi munkáim tekintetében is fontos volt, hogy egy meghatározott tervezetet követve, arra hangsúlyosan támaszkodva hozzam létre őket. Sőt, ha a reprodukció fogalmát követem, akkor azok minél pontosabb átültetését tekintettem fontosnak. Egyes esetekben segédeszközként, néhol pedig referenciaként voltak jelen. Többnyire azonban nem voltak nyilvánosak és a reprodukált festmények elsődleges forrása jelöletlen maradt. Az itt bemutatásra kerülő munkák elsődlegesen a forrásanyagból származtatott festményterveket tartalmazzák és a belőlük kialakított struktúrákat, eltolódásokat és kimerevítéseket hivatottak betöltetni. Célom, hogy a létrehozott tervek közül a későbbiekben több is megvalósuljon, és a kialakuló lehetőségekhez mérten festészetileg reprodukálni tudjam őket.
Több szempontból is követtem az eredeti projektemet. Egyik része egy olyan méretarány meghatározása volt, amely átível a megalkotott munkák viszonylagos különbségén és egy egységes keretbe ágyazza azokat. Ez a méret 145 x 185 cm-nek megfeleltethető. A címként megjelölt 1.5:10 az adott mérethez viszonyított arányosságot jelöli és teoretikailag egybekapcsolható a térképészetből ismert absztrakciós kvalitásokkal. Ahogyan a térkép egy transzformáción átesett képnek és meghatározott pontok kicsinyített hálózatának fogható fel, úgy könyvem esetében ennek fordítottjáról van szó. Minden arány, ami itt nyomtatásra került, a felnagyított, realizált és (re)materializált festménynek is tartalmaznia kell, amennyiben a reprodukálhatóság feltételeinek megfeleltethetők lesznek. Ebben az esetben tehát az elkészülendő festmények egyrészről magának a digitális fájloknak, másrészről pedig azok kinyomtatott verzióinak is a reprodukciói lesznek, ezzel teremtve egyfajta átjárhatóságot, léptékváltást és tartalmi összehasonlításra alkalmas felületet.
Bizonyos szempontból így egyfajta paradoxonnal szembesülünk, ahol a könyvben szereplő festmények még nem léteznek, viszont létezniük kéne. Ez alól jelenleg egyetlen egy munka kivétel (PatRoVa_Stroke). A műfaj diszkurzív körülményei inkább az eredetiség, semmint a sokszorosíthatóság, vagy épp a megismételhetőség szempontjai szerint vizsgálja a kérdést, és a festészet mint médium sokkalta közelebb helyezkedik a művészet produktív, alkotó jellegéhez, semmint az azt reprodukáló médiumokhoz, vagy a festészeti munka mint reproduktív aktus fogalmához. Így festmények reprodukciójáról klasszikusan akkor beszélünk, amikor az adott tárgy létezéséből fakadóan újra megfogalmazásra kerül. Az adott tárgy hiánya, ezzel párhuzamosan pedig a róla készült reprodukció jelenléte azt a kérdést helyezi középpontba, hogy a festészet vagy a festmény maga mennyire köthető az eredetiséghez és a hozzá kapcsolódó alkotás, teremtés és megismételhetetlenség fogalmához. Rosalind Krauss The Originality of Avant-Garde c. írásában arról értekezik, hogy az eredetiség modernista kérdése szoros kapcsolatban áll az ismétlés fogalmával, amelyet a modernizmus paradigmája folyamatosan elnyomni igyekszik. Krauss egy olyan dialektikusságot rajzol fel, amelyben az igazi és a hamisítvány, a különös és a reprodukálható, valamint a másolat és az eredeti folyamatos relációja mutatható ki. Mindezt egy olyan kérdésben összegzi, ahol az ismétlést az eredetiség kontextusában nem egy elnyomott dolognak fogja fel, hanem releváns körülménynek, és a kérdés tulajdonképpeni középpontjának.
Követve ezt az alapvető ellentmondást, a könyvben szereplő munkák különböző tematikai csoportokat alkotnak, melyek változó irányokból közelítik meg a reprodukció és a transzformáció kérdését. Egyrészről érzékelhető egy absztraktabb megfogalmazás, ami a reprodukció mögött fellelhető fogalmi rétegeket vizsgálja, és egybekapcsolja mindazt a hálózattal, a mechanikussággal, a termeléssel, valamint a gépesítéssel és a robotizálással. Másrészről pedig megfogalmazható egy konkrétabb irány, ami fájlokat (.gif, .png stb.), struktúrákat, a digitalizmusból származó ellentmondásokat, és a mozgókép és az állókép közötti különbségeket vizsgálja. Az egyes változatok átfedik egymást és remélem egybekapcsolva egy olyan szerves egységként mutatkoznak meg, ami releváns problematikának és a festészet szempontjából pedig vitalitását jelentő tényezőnek fogható fel.
Belső szerkezetét tekintve egy három számegységből álló rendszert követtem. Az első számsor a folyamatosság elve mentén a sorszámokat jelöli. A második bizonyos tematikai csoportosítást követ, mivel számos esetben nem egy, hanem több verzión keresztül is átalakítottam magukat a fájlokat, képeket és struktúrákat. A harmadik az adott munkákon belül egymáshoz tartozó reprodukciókat jelöli. A munkákhoz tartozó címeket pedig a könyv végén jelöltem.
Varga Ádám
Előszó
Varga Ádám fiatal életkora ellenére évek óta alkalmazza azt a munkamódszert, ami jelen könyvben bemutatásra kerülő sorozatát is jellemzi: a szisztematikusságot. Nem egyszerűen a rendszerezett, kivételesen precíz alkotói munkát értem ez alatt, hanem valóban a rendszerben gondolkodást. Varga olyan szisztémákat hoz létre, amelyek mentén felépíti, kivitelezi és keretbe foglalja munkáit. Eddigi munkásságának másik meghatározó jellemzője, hogy a művek gyakorlati kivitelezése mellett éppoly hangsúlyos az elmélet is: legyen szó művészetelméletről, művészettörténetről, vagy az éppen aktuális festészeti diskurzusokról.
Első, ebbe a sorba illeszthető munkája talán az a 2016-os sorozat, amelynek két tagjával (Cím nélkül [Mező] és Cím nélkül [Tenger]) egy közös kiállítás alkalmával ismerkedtem meg. A Neutrális című kiállítás 2017 őszén lett első együttműködésünk eredménye, s tulajdonképpen ennek előkészületei jelölik, mióta kísérem figyelemmel Varga Ádám művészeti tevékenységét. Az említett festmények az absztrakciót és a figuralitást, a szerkesztett geometriát és a természet látszólag szabálytalan formáit, valamint interferáló színeket állítanak egymással szembe. A képek mértanilag felosztott, precízen kimaszkolt és megfestett egységekből állnak, amelyek festményenként egy “képkockával” törik csak meg a mű egészén nagyjából egységes szín- és formavilágot. A művészetelmélet már ezeknél a munkáknál is hangsúlyos szerepet kap, hiszen a kiállításon szereplő műcsoportokat egy-egy festészetelméleti kérdés kötötte össze.
P címre hallgató, két festményből álló 2018-as műve felveti a reprodukciók kérdéskörét, azaz, hogy mennyiben reprodukálható manuálisan egy festmény, reprodukciónak számít-e az egyáltalán, illetve mennyiben egyedi egy festmény, amely rögtön két példányban létezik. Ezen kérdések mellett a művek installatív jellege is felmerül: a képek együtt állíthatók ki, és az installáció részét képezi a festett falfelület is.
Szintén 2018-ban kezdett foglalkozni a művész az arányrendszerekkel, és a nyomdai eljárások korlátaival, valamint továbbvitte a digitálisan és a manuálisan létrehozható képek közti különbségekkel kapcsolatos gondolatmenetét. Pt című, valóban a térbe kilépő, de továbbra is festmény alapú installációja felforgatja és újraértelmezi a szövegszerkesztő programokból ismert mértékegységeket, kifeszített fonalak segítségével térbe helyezi és ezáltal elbizonytalanítja a grafikai programok “guide” vonalait - s teszi mindezt úgy, hogy a nyomdai sokszorosítás során alkalmazott tónustáblát használja fő motívumként.
A pt-hez hasonlóan a nyomdai reprodukció és színkeverés áll a beszédes című, tizenöt darabból álló, CMYK sorozat középpontjában is, ahol az előre felépített rendszer összes variánsa bemutatásra kerül. A mozgásfázisok, gif-ek kimerevített, képi ábrázolása kapcsán pedig a 2018-as O0I0 installációról érdemes még szót ejteni, amely a jelen könyvben felvázolt sorozat közvetlen előzményeként tekinthető.
A felsorolt művek együttese világosan kirajzolja Varga Ádám művészetének fő irányvonalait, az évek óta az érdeklődése fókuszában álló kérdésköröket, és azt is megmutatja, milyen út vezetett az 1.5:10 oldalain bemutatásra kerülő művek megtervezéséhez, illetve a művész diplomamunkájának (PatRoVa_Stroke) megalkotásához.
A diplomamunka elkészítése Varga Ádám számára nem csupán a négy festményből álló műegyüttes kivitelezését jelentette, de tudatosan épített művészi programjának megfogalmazását is. A diploma megszerzését követő időszak pedig különösen érdekes a kezünkben tartott könyv szempontjából: Varga csaknem fél évet töltött külföldi gyakorlaton, s bár a PatRoVa_Stroke megfestéséhez kialakított szisztéma már az elutazáskor a kezében volt, külföldi tartózkodása alatt nem állt rendelkezésére műterem. A gyakorlati alkotás megvonásával azonban nagyobb hangsúlyt kaphatott az elméleti felkészülés. A számos művészetelméleti szakszöveg tanulmányozása mellett, amelyekhez Lipcsében talán könnyebben is hozzáfért, mint hazánkban, arra is tudott koncentrálni, hogy a Budapesten megkezdett sorozatot tovább építse, ennek köszönhetően pedig kifejezetten nagy mennyiségű terv készült el megvalósítandó festményekhez.
S mivel a festmények kivitelezése még várat magára, a művészi munkában viszont kezdett túlsúlyba kerülni az elméleti sík, adta magát az elhatározás, hogy a tervek és gondolatok, ha nem is festmény formájában, de fizikai testet öltsenek. Ilyen értelemben az 1.5:10 egy vázlatkönyv, egy tervezet, de az elterjedt meghatározás alapján (ti. képzőművészek által alkotott, kis példányszámú, egyedi könyv) akár művészkönyvnek is nevezhetnénk. A benne bemutatott leendő festményeknek azonban valamivel szorosabb a viszonya e digitális képekhez, mint a klasszikus festményeknek a vázlatokhoz, előtanulmányokhoz. A digitális kép esetünkben változtatás nélkül, arányait megőrizve kerül majd vászonra, s a digitális verziók egy könyvbe rendezése rögtön el is vezet minket a Varga Ádám munkásságában újra és újra felbukkanó reprodukció témájához. Azzal, hogy katalógust készít a még el sem készült festményekből, azok digitális terveit felhasználva, s megkerüli a manuálisan megalkotott festmények digitalizálását, olyan gesztust tesz, amely miatt bátran művészkönyvnek merem hívni ezt a kiadványt. Egy művészkönyvnek, amely felépítésében és tárgyában is bemutatja a szisztematikusságot; amely létrejöttével és létrejöttének előzményeivel is mutatja a művész elkötelezett érdeklődését a képzőművészet, azon belül is a festészet elméleti kérdései iránt; s amely önmagában és a benne foglalt művekkel is kérdőjelet helyez a reprodukálhatóság fogalma mellé.
Kollár Dalma Eszter
